Pálosvörösmart | Pálosvörösmart község önkormányzatának honlapja

Előttünk jártak

A VERESMARTI PÁLOS REND ÉS PÁLOSVÖRÖSMART

Pálosvörösmart címere

A honfoglaló magyarok egyik legtekintélyesebb ágát az Aba nemzetség képviselte, amely az ország legnagyobb birtokosaként  főleg a Mátra vidékén települt meg Sár és Debrő között. Aba Sámuel király I. István sógoraként került a trónra. A területet ezután az Aba nemzetség utódai,  a Csobánkák birtokolták. A veresmarti pálos rend idetelepülésének körülményeit ismerhetjük meg az alábbiakból: „1304.febr.9-én Aba nemzetségi Csobánka ispán unokái Pál, Sámuel és Dávid bejelentik Egerben a káptalan előtt, hogy Kékes és Sárhegy között húzódó völgyben kolostor építéséhez a benei birtokuk keleti részét beválasztják és  Veresmartnak elnevezve átadják a rendnek.”

„A veresmarti pálos kolostort bőkezűen ellátják. A pálos testvérek, miként rendesen, úgy itt is azon missiót kapták, hogy a nemzetség elhunyt elődeinek nyugodalmáért, s az alapítók jólétéért imádkozzanak.”
A fentiekkel kapcsolatban az a véleményem, hogy a Csobánkák választása a pálos rend pártfogására nem véletlen. Fontos honi döntés volt. A bencések hazánkban ugyanis a már jóval korábban működtek, mégsem részükre hasítottak ki hatalmas területet a benei birtokukból. Az Aba nemzetség magával hozta magas szintű szokás- és életviteli értékeit, a harcmodort és az azzal összefüggő egészségügyi ismereteiket is. Ezt az akkori nyugat-európai kultúra és annak legfőbb képviselője, az egyház, a „barbarizmus” vádjával ugyanakkor még tiltotta is. A Mátraalján települt pálosok a haza védelmét a nép mozgósításával, testi-lelki ápolásával szolgálták. Önfeláldozóan gyógyítottak a pestis és egyéb járványok idején is.
A pálosok a benei birtokból Farkasmály területét is megkapták a Csobánkáktól, amelyen szőlő- és bortermeléssel foglalkoztak. Közel 200 éves (1304-1526) itt tartózkodásuk alatt a gazdag benei birtokhoz, amelyen több kalló- és őrlőmalom is volt, időközben még többet megszereztek. Sőt, a saját területükön több új malmot építettek.
A törökök magyarországi térhódítása alatt az a kivételes helyzet állott elő Gyöngyös térségében, hogy amíg a Mátraalján Bene és Veresmart majdnem teljesen elpusztult, Gyöngyös város, és benne a ferences rend védelmet kapott (vásárolt). A mezőváros ugyanis szultáni tulajdon lévén viszonylagos önállóságot élvezett. A veresmarti pálos és a gyöngyösi ferences rend több területen is segítette egymást. Sőt, a pálos birtokok jövedelmét távollétük alatt a ferenceseknek engedték át.
Viszont a török megszállása után a Barát-rét nevű birtokot Almásy András gyöngyösi plébános a városi tanács segítségével magának akarta lefoglalni. A gyöngyösi ferencesek segítségével lefolyt tanúkihallgatások során kiderült, hogy a pálosoknak értékes, de már feledésbe ment egyéb itteni birtokaik voltak. Wesselényi Ferenc nádor megengedte, hogy továbbra is a ferencesek szedjék a dézsmát és Ivanovics Pál rendfőnök kérésére 1659 húsvétján hozzájárult a kolostor életre keltéséhez. A rend Csepelényi Györgyöt helyezte az alig lakható kolostorba (1659.év).
A benei birtokokat a dézsma fizetése alól tíz esztendőre felmentette, s jobbágyokkal telepítette be. Csepelényi 1674-ben a hit vértanúja lett. Halálának leírása azonban sok ellentmondást tükröz. Dokumentumokkal bizonyított, hogy nem „kóborló törökök”, hanem a kurucok hurcolták el 1674. március 26-án Füzérről. Török területre vitték és május 26-án lefejezték. Az okok – közvetve – összefüggtek a hatalmi és tulajdonszerzési harcokkal is. Különösen tükröződött Gyöngyös kapzsisága a pálos birtokokon fellelhető őrlő- és vízimalmok iránt, valamint a szőlő és gyümölcstermelésre fogott területek elfoglalásával, és az ezekkel kapcsolatos perekben.

A 18. század Veresmart életében mozgalmas viszonyokat teremtett. A folyamat egyik legfontosabb eleme a kolostor környékének benépesítése volt, amely még 1659-ben elkezdődött, s a pálos rendi Csepelényi György vértanúságával végződött. Ezt csak jóval később, 1743-ban követte a második „a Puszta templom környéki” telepítés Orczy báró jóvoltából, amikor még a kolostor és a hozzá tartozó épületek helyrehozható állapotban voltak. A betelepítés azonban itt nem állt meg, sőt felgyorsult. A harmadik népesítést már ismét a jogos, ősi tulajdonosok, a pálosok végzik. Időközben az elpusztult, illetve pusztulófélben lévő benei, pétermályi és veresmarti, tehát a három telephelyen  is fellelhető kolostorrészeiket és birtokaikat pereskedéseik révén részben visszaszerzik. Egyben a pálos rendnek nemcsak személyi állománya gyarapszik, hanem gazdasági növekedése is újra indul. Ez a folyamat 1749 táján kezdődik, amikor Veresmarton leginkább már csak a templom és a kolostor romjai emlékeztetnek a hajdani gazdaságra. Különböző helyekről toborzott szlovák és lengyel zsellérekkel, kecskepásztorokkal kezdte meg a pálosok pesti konventje a települést benépesíteni. A kis telep igazgatására egyúttal ispánságot is létesítettek.
„1771-ben az urbárium szerint a pesti pálos rendi kolostor birtokában lévő falunak szántóföldje nincs, így szántó-vető telkes gazdák sincsenek, csak 39 házas és 3 háztalan zsellér lakja a falut. A negyvenkét zsellér a következő volt: „Bakita, Budai, Bognár, Bolykó, Csuczi, Danyó, Deves, Derely, Fülöp, Gál, Gyulyka 2, Hevér, Haszicza, Hornanczky, Illés, Jakab, Klacsanszky, Koncsok, Kucsuna, Kurucz, La/*lik, Malatinszky, Merczel, Morvay, Okos, Oliványi, Osztohiczky, Prubecz, Porupcsánszky, Richter, Rostás, Ruzecska, Spani, Spek, Sebestyén, Szlabom, Szmada,Sztyupka, Székely, Veres”. (Soós Imre 1975)

Mikor a pesti pálos rend a veresmarti tulajdoni jogkört átvette, a kis terjedelmű birtokokat haszonbérlet útján értékesítette. Időközben hozzákezdett a megmaradt birtokrészen a jobb gazdálkodási feltételek megteremtéséhez és tovább folytatta a benépesítést.
A későbbi településeknél azonban a fentebb bemutatottaktól eltérően egyre nagyobb szerep jutott a jogos tulajdonos pálos rend ellenében az önállóan gazdálkodó bevándorlóknak Gyöngyös város és az abasári földfoglalók jogtalanul szerzett földhasználata miatt.
Az utóbbiakra a legjellemzőbb eset: „A farkasmályi szőlőket az 1750. évben ültették. A veresmarti lakosok pedig 1777. év szeptember 17-én kaptak a városi tanácstól a benei határban szőlő alá való földeket, a Kővágó felett való parton 6 évre dézsma nélkül, azután 7-ed dézsmára: Gyurka Mihály, Bakita Márton, Neográdi András, Bognár János, Hevér Jakab, Kanta György, Porupsánszki György,  Okos Mihály, Bolyko János, Ergány Ádám. – a túlsó parton pedig: Juhász Gergely, Morvai György, Okos József, Bartus János, Bolyki András, Sebestyén Mihály, Smida György és Spányik Mihály, összesen 19-en.” Arra is volt példa, hogy többen később áttelepültek Veresmartra. A folyamat eredményeként az az ellentmondásos helyzet állt elő, hogy a beneházhéja nevű földeket majdnem kizárólag a veresmartiak művelték, s bár az ő tulajdonuk maradt vagy lett, az adójáradékokat Gyöngyösnek fizették. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy az itteni pálosoknak nem épülhetett újjá a kolostoruk és a templomuk, valamint a kialakult falunak is csak nagy késéssel, a polgárosodás után épülhetett az első és új temploma.
Veresmart határának kialakítása is hosszú, ellentmondásokkal és perekkel terhes folyamat eredményeként jött létre. Sajnos, a határokkal kapcsolatos dokumentumok hiányosak. Ennek az oka, hogy a végleges határkijelölés csak 1885-ben történt meg, s az eredeti birtok- és határjárási iratok Bécsben születtek. Szerencsére a pálos térképek, okiratok, tanúvallomások, és egyéb leírások egy része itthon megvan. A határviták alapját tükrözik a Magyar Országos Levéltár pálos térképei is. Ezek szerint az eredeti pálos birtokrészek nyugati oldalon felölelik a Kékestető – Mátraháza és a parádi út mentén lejövő területet a farkasmályi földekkel és innen fel  a Sárhegycsúcsig. A határvonal a csúcstól a délkeleti oldalon haladva megkerüli a Szent Anna kápolnát és a pétermályi volt kolostorrészt, majd a sári malompatak felső részénél lefordul a markazi út közelébe, és a Vár-patak mentén feljut a Kékestetőre.

A török után a törvénytelenül elfoglalt volt pálos birtokok és malmok visszaszerzése érdekében tehát a tanúvallomások és perek végtelen sokaságát ismerhetjük meg a korabeli dokumentumokból. Ezekből kiderül, hogy a beneháti, a farkasmályi, és a Sárhegy pétermályi oldalán levő szőlőmüvelésre fogott földek eredetileg a pálos rend birtokrészei voltak. Amikor az itélőtábla 1772. június 15-én a Sár és Veresmart közti határt állapította meg, Haller Sámuel földbirtokos igényét elutasítva – aki az egész sári birtokot a Nyáriaktól örökölte -, a határ irányát a pétermályi  kápolna romjaitól a Kékesig menő vonalon jelölte ki.
A pálosok szempontjából a kedvező helyzet nem tartott sokáig. A területfoglalások és az ezzel kapcsolatos perek a pálos rend feloszlatásával mind Gyöngyös város és a sári földbirtokosok javára dőltek el 1786-ban.
Haller Sámuel földbirtokos tevékenységére ismét utalunk, aki labanc tábornok múltjával visszaélve szinte mindent elintézett és megszerzett. Még azt is megtehette, hogy saját haszna érdekében a Sár felé eső volt pálos rendi két malom megszerzéséért az egységes falut a jelenlegi Malom utcánál kettészakítsa, és ezáltal az összetartozó családok tagjait közigazgatásilag egyrészt Veresmarthoz, másrészt Abasárhoz rendelje.
Hasonló a helyzet a beneháti szőlőkkel és a benevölgyi malmokkal, ahol úgyszintén veresmarti zsellérek és gazdálkodók dolgoztak, de a dézsma, illetve a haszon Gyöngyösre került. Ez a paradox helyzet sajnos hosszú távon meghatározta a falu gazdálkodásának és jövedelemszerzésének lehetőségeit. Mindez párosult egy másik ellentmondással is. Ugyanis Veresmart lakossága nemcsak a természetes szaporulat, hanem  a beneháti gazdálkodók idetelepülése révén is nőtt. A lakosság száma az 1771. évben 133, 1806. évben 401 és 1830. évben már 600 volt, miközben az életlehetősége drasztikusan zsugorodott.
Az anyagi gyarapodáshoz megfelelő jövedelmek nem képződhettek, az itt élő lakosság megélhetése az iparkodásuk mellett is szűkült.

Napjainkig Veresmartnak, mint községnek hivatalos elismeréséről nincs adat. Ezért egyenlőre el kell fogadni Soós Imre azon meghatározását, amely szerint önálló községként 1749-től 1950-ig működött. Ismert viszont egy pecsétlenyomat 1779-ből. Sőt, már ’1776-ból megvan az iratok közt Veresmart pecsétje és első bírájának neve, Bolkó János.” (Bártfai Szabó László 1938) A falu régi „pecsétjének címeralakjában: öt halom felett két oroszlán között pálmafa, csúcsán madár, két oldalt búzakalász, illetve szőlőfürt látható. Körirata: Sigil possessionis Veres-Mart 1779.”

A pálos rend teljes, 1786. évi felszámolásával Veresmart elveszítette jó gazdáját. A falu birtokjoga a vallásalapra szállt, amely a birtokok kezelője lett. Ezután a sok-sok nélkülözést leküzdve a lakosság a kézművességben, a szőlő- és gyümölcstermelésben találta meg a kibontakozást, a jobb élet útját. Az építőiparban, döntően a kőművességben dolgozók egyszerre lettek iparosok és iparkodó mezőgazdasági termelők kis földjükön.
A falu közössége önerőből iskolát építtetett, harangokat öntetett, templomot bővített. Példás faluközösség született. Iskolája kíváló személyeket indított útjára.
A föld nélküli zsellérek a benei kallómalmokban dolgoztak, mások gyöngyösi iparosoknál, vagy otthon foglalkoztak mesterségbeli munkával. Főleg szőlőművelésből éltek, vagy külső uraságoknál aratással, nyomtatással és vermek ásásával keresték a mindennapi táplálékukat. A katonaságnak terményszolgáltatással adóztak. Veresmarton csapó céh működéséről is van dokumentum. Értett a lakosság a bőrök feldolgozásához is. Ezeket az árukat a Mátra túloldali és a Jászvidék piacain értékesítették. Az 1800-as években nemcsak Benén és Sáron, de Veresmarton is működött több vízimalom.

Veresmarton kezdetben csak szűk imaházat és kis kápolnát építettek. A község jelenlegi temploma 1893-ban épült. A benne elhelyezett két kis szobor – Remete Szent Pál és Boldog Özséb – a régi kolostorból való, és nyilvántartják a műemlékek között. A szobrokat a gyöngyösi ferencesek mentették meg a török pusztítás elől.
A község 1901-től lett Pálosvörösmart. Névadása összefügg a pálos rend idejéből származó Veresmart névvel, melynek időközben több változata is megjelent. A század elején nyolc település viselte a Veresmart nevet szerte az országban. Megkülönböztetés és postai kézbesítés miatt a település „Pálos” toldalékot kapott és a „Veres” szótag „Vörös”-re változott. A „mart” jelző magasabb fekvésű meredek hegyoldalt és vízpartot jelent. A névalak mindhárom tagja tökéletesen ráillik a településre. 1786-után Vörösmart határait csak az 1864. évi összeírás pontosította a fontosabb helynevekkel, melyek megegyeznek a jelenlegi határokkal.

A következőkben Pálosvörösmart történetét csak 1950-ig említjük, amikor is a községet az Elnöki Tanács rendeletével erőszakosan Abasárhoz csatolták, hozzátéve, hogy az akkori falu-összevonás kísérlete egyedül Pálosvörösmarton sikerült.
A kőművességet, a falu lakosságának fő foglalkozását, a földnélküli zsellérség sorsa indította el a kibontakozás útjára. A felemelkedéshez szükséges egyik munkaalapot a község és a közeli települések határaiban megtalálható kőbányák adták. Az apáról fiúra szálló kőműves mesterséget nagyon magas fokon művelték. A híres vörösmarti kőművesek egyaránt jól bántak a vörös- és a sárga tufával, a farkasmályi- és a cserkővel, a solymosi riolittufával, a bányászott andezittel és a görgeteg kövekkel. Gyöngyös város és a Mátra több nevezetes építményében részt vállaltak. A szőlő- és gyümölcstermelést a vörösmartiak elsősorban kiegészítő tevékenységnek tartották.
Az első iskola 1896-ban egy egyszerű falusi házban létesült. A második iskola megépülése 1939-ben már lényeges javulást hozott. Katolikus Elemi Népiskolaként működött 1948-ig. A rendkívül tehetséges és energikus Handzó Dezső kántortanítónak azonban egyidőben, egy tanteremben kellett tanítani hat, majd nyolc osztályt. Előfordult, hogy a tanulók összlétszáma 116 fő volt. Később a nyolc osztály megosztva, délelőtt és délután járt iskolába. A kis falu a mostoha iskolai körülmények ellenére sok kiemelkedő személyiséget és tehetséges fiatalt nevelt és bocsátott útjára.
Pálosvörösmarton közigazgatásilag aljegyzőség volt. 1950-ben Abasárhoz csatolásával neve hivatalosan megszűnt. A Pálosvörösmart név azonban tovább élt, megmaradt a környező lakosság tudatában. Múltjának sorsáról és körülményeiről részletes, könyv alakú kiadvány készül. Pálosvörösmart a 2006. évtől ismét önálló település.

Dr. Bartus József


Design By Rendszer Kontroll.